Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Chat

Latest topics

» Dokkok és raktárak
by Thomas Crow Szomb. Okt. 16, 2021 6:44 pm

» Independence square és piactér
by Thomas Crow Hétf. Okt. 04, 2021 7:34 pm

» Oktatók és hallgatók szállása
by Seymour Shackley Csüt. Szept. 30, 2021 3:28 pm

» Hollószárny Hotel
by Seymour Shackley Csüt. Szept. 30, 2021 10:59 am

» Lakónegyed
by Thomas Crow Pént. Szept. 24, 2021 6:42 pm

» Donoughoe udvarház
by Admin Hétf. Aug. 30, 2021 3:54 pm

» Előadók és laboratóriumok
by Arkangyal Szomb. Aug. 07, 2021 8:51 pm

» Szántók, legelők, majorságok
by Admin Szomb. Feb. 06, 2021 11:26 am

» Játékostárs kereső
by Arkangyal Csüt. Jan. 28, 2021 10:17 pm

» Christine Trevor, alias: Arkangyal
by Arkangyal Csüt. Jan. 28, 2021 10:16 pm


You are not connected. Please login or register

[Rejtély] Rokol Gyermekei

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Hétf. Feb. 03, 2020 3:26 pm

Vendég





Rokol Gyermekei
Randolph némiképp csüggedten ballagott vissza cirmos vezetőjéhez. Noha igen kitartóan próbálta megtalálni a Rokolban maradt gyerekeket, hogy beszélhessen velük, a helyiek azonban meglehetős vehemenciával igyekeztek eltántorítani ezen céljától, végső soron sikerrel. Amikor azonban visszatért Hepharhoz és három másik társához, egyből magára vonta minden figyelmét az az apró, rézszínű, furcsa jelekkel és vésetekkel ellátott gömb, mely mellettük hevert a földön. Feltételezte, hogy ez a szerkezet lehet az a bizonyos eszköz, mely a Leng-fennsíkon álló monolithoz csalogatja majd a holdbestiákat, de még mielőtt a legfontosabb feladatra terelődött volna a szó, Carter megérdeklődte a hadnagytól, hogy hallotta-e már Malcam nevét valaha, vagy esetleg tudja-e, ki lehet.
Hephar válaszát hallva ocsmány indaként kúszott mellkasába a rémület és az aggodalom, hogy nyirkos nyúlványaikkal körbefonják szívét és gyomrát, a fiúnak pedig szüksége volt jó pár pillanatra, mire kényszeríteni tudta magát, hogy ne engedje józan gondolatait belefulladni az elképzelt rémségek félelmetes szorításába, mely nem csak ezt, de a saját világát is ugyanúgy fenyegetőn szorongatta. Amikor pedig a cirmos bajszaság megemlítette az elszökött gyerekeket, akik valahogy utat találhattak Éberföldre, Randolphból kikívánkozott a kérdés:
- Velük mi lesz…? Ha sikerül elvinniük a holdbestiáknak azt a monolitot, attól még a rokoli gyerekek nem fognak visszatérni… vagy igen? Van valami módja annak, hogy visszahozzuk őket? Vagy már… - nyelt egy aprót. Nem akarta kimondani, hogy már elkéstek, mert még naivan reménykedett benne, hogy a gyerekeknek nem esett komoly baja - mégis körbelengte elméjét a balsejtelem, miszerint már hiába tennének értük bármit is.
Pillantása végül újra az alma nagyságú, érdekes gömbre esett, melyre Hephar helyezte rá a mancsát, s ahogy a bajszaság ide-oda mozgatta kicsit a tárgyat, Randolphnak akaratlan is az jutott eszébe, hogy bármelyik világban is legyen, egy macska akkor is macska - ugyanolyan kedéllyel tud játszadozni egy világokat megmentő, precíz szerkezettel, mint egy egyszerű gombolyaggal. Ez a gondolat segített is neki kicsit elterelni a figyelmét az iménti hátborzongató elképzelésekről, s határozottan kevésbé idegesen hallgatta végig a hadnagy mondanivalóját.
Jól megjegyzett mindent, amit a kandúr elmondott - bár nem voltak éppen bonyolult instrukciók - s miután tudomásul vette a feladatot, Hephar úgy határozott, hogy nincs miért tovább várakozni. Randolph magához vette és eltette a rézgömböt, majd ezután egész gyakorlottan vezette ki a városból a jakot, amivel érkezett, s a cicák - akik a hátason foglaltak helyet addig is - útmutatásával hamar ki is értek Rokolból, hogy rögtön szembe találják magukat a Leng-fennsík határában magasodó, hatalmas hegyvonulattal. Randy hamar felült a jak hátára a négy macska közé, s még egyszer végigmérte a sziklás hegyormokat, majd egy mély lélegzetet vett, s indulásra ösztökélte hátasát, ami komótosan útnak is indult a kopár meredélyek és szűk hágók között.
Ez az utazás korántsem volt olyan könnyű és zökkenőmentes, mint ahogy Randolph Hepharral eljutott Rokolba az Elvarázsolt Erdőből. Kétséget kizáróan hosszabb és fáradságosabb volt az az út, ám ahogy egyre közeledtek a sziklaszirtekkel szegélyezett kaptatón Leng félelemtes fennsíkja felé, egyre nehezebbé vált a terep, amit csak tetézett, hogy a jak is egyre kevésbé akart tovább menni. Meg-megállt, felbőgött, vagy teljesen lecövekelt, s Carternek egy-egy fertályórába is beletellett olyankor, mire újra rá tudta venni az állatot a haladásra. Hasonlóan hátasukhoz, Hephar hadnagy és társai sem érezték különösebben jól magukat, s minél közelebb értek a fennsíkhoz, annál nyűgösebbé váltak - Randolph nemkülönben. Végül egy hegyoldalon a jak ismét megállt, de onnan már nem is volt hajlandó folytatni útját egyáltalán. Hephar is egyetértőn jelezte Carter felé, hogy sajnos innentől egyedül lesz kénytelen tovább menni. Ráadásul gyalog - tette hozzá Randy gondolatban, de csak egy bólintással vette tudomásul, s miután még egyszer ellenőrizte, hogy a rézgömb nála van, búcsút vett Hepharéktól. A macskák biztosították róla, hogy itt fognak rá várni, s ezzel, valamint a gondolattal, hogy már csak az út fele van hátra, Randolph elindult.
Még néha hátra pillantott válla fölött a hadnagyra és kompániájára, ám egy idő után már semmi mást nem látott maga mögött, csak a kietlen és komor sziklák közt elvesző, keskeny, járható ösvényt. Egy tompán, ám nagyon is csábítóan zengő hang azt súgta neki, hogy forduljon vissza, és hagyja a hősködést valaki másra, valaki alkalmasabbra, és már-már majdnem el is indult visszafelé - de végül erőt vett magán, és gyorsan továbbindult Leng felé, igyekezve lenyelni minden aggályát és félelmét. Úgy döntött, innentől az a legbiztosabb, ha nem néz hátra, (illetve lefelé se, mert már az éles sziklák és feneketlennek tűnő szurdokok látványától is úrrá lett rajta a félelem, hogy a mélységbe szédül) s így folytatta útját a meredek emelkedőn.
Igyekezett minden figyelmével a tájra és az útra összpontosítani, hogy még véletlenül se hallgathasson azokra a halkan duruzsoló, kísértő gondolatokra, amik saját félelmeiből és bizonytalanságából táplálkozva ostromolták. Ekkor figyelt fel a szelekre - bár korábban is érezte a kósza, hegyi légáramlatokat fújdogálni a csúcsok közt, azonban most, hogy ennyire közel járt a szörnyű fennsíkhoz, a szelek is felerősödtek. Az enyhébb szellők helyett metsző és jeges fuvallatok fütyültek élesen a sziklaszirtek között, mintha holmi istentelen fuvolák hangolták volna magukat egy kísérteties koncert kakofóniájára. Randolph nem csupán a hidegtől borzongott meg, hanem a szél által vitt dallamoktól is: ismerős szólamok zúgtak a fülében, s már szinte látta maga előtt a lidérces álmaiból előderengő, rémséges tájat, még mielőtt ténylegesen elérte volna.
Egyszer csak megbotlott, de szerencsére nem esett el, és még a rézgömböt sem ejtette el, ám a botlása éppen elég volt számára ahhoz, hogy egy kissé magához térjen. Körbekémlelt a szürkületi homályban derengő tájon, s csak most tűnt fel neki, mennyire kimerítette a meredek emelkedőn felfelé megtett út. Kapkodva lélegzett, szíve szinte dörömbölt a mellkasában, de csak addig ácsorgott, míg össze nem szedte magát, hogy folytassa az utat. Nem tudta, milyen messze volt még Leng-től, de érezte, hogy már nem sok választja el tőle. Nem állt meg, bármennyire is reszketett a gondolattól, hogy újra lássa a szörnyűséges fennsíkot; a mocsárzöld homokkal borított tájat, az ég felé törő, hatalmas hegycsúcsokat a messzeségben - de legesleginkább a karmazsinvörös, démoni obeliszk emléke volt az, mely még elképzelve is úgy taszította, mintha valóságos lett volna…
Hogy mindezek után Randolph Carter miként mászta meg azt az utat, mely Leng fennsíkjáig hátra volt, még ő maga sem tudta volna elmondani. Arra eszmélt, hogy a rémálmaiból ismerős vidék, akár egy bizarr tájkép, melyet egy tébolyult festő rettentő látomásában tobzódva festett vászonra, most teljes valójában terült el szemei előtt.

27[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Hétf. Feb. 03, 2020 6:06 pm

Thomas Crow

Thomas Crow

Nem én vagyok itt a főnök, de azért menet közben felírom a fejembe, hogy megkérdezzem mi az az Ősi jel, ami megvéd az emberevő szektásoktól, már persze ha ebből egy szó is igaz és nem csak az öreg őrült zagyvasága.
Szerencsére nem az a fajta fakabát, aki, bízva a jelvénye és a mögötte álló testület nevének erejében, fejjel rohan a falnak, így, ahogy már számíthatunk a felbukkanásukra, óvatos becserkészésbe fogunk. Biztos vagyok benne, hogy MacCallan nyomozó nem a rendőrség kötelékében tanulta a lopakodást, ahogy természetesen én sem.
A szag előbb csapja meg az orrom, mint a látvány, ami szinte beleég az agyamba. Sok mindent láttam életemben, de ilyen ocsmányságot még soha, nem is hittem, hogy emberi elme képes lehet rá.
Ám a látvány magáért beszél és egyáltalán nem csodálkozom a rendőr kiakadásán. Én összeszorítom a fogaim - bár tény, hogy én is pár fokkal világosabb szín öltöttem, - ám a mérhetetlen harag minden mást elnyomott.
- Elvetemült, istentelen anyaszomorítók. Ez...undorító - nyeldekelt kétségbeesett igyekezettel, hogy magában tartsa a gyomra tartalmát. - Jól van, Thomas. Mutassa meg, hogy nem cimborál ezekkel a férgekkel. Itt és most megöljük őket, amennyiben van magánál fegyver. Henry, maradjon hátra. – utasítja nyomatékosan az öreg embert.
- Ha azok emberi testrészek és főleg, ha.....gyerekek, akkor megérdemlik, hogy a kínok kínjával haljanak meg. - csikorognak az én fogaim is. - Csak egy kés van nálam, meg egy boxer, de számíthat rám. - villan rá megkeményedő tekintetem.
- Jól van, Mr. Crow. Vegye elő a kését, és kezdjünk neki a feladatunknak. Vigyázzon, nehogy megvágják vagy karmolják magát...nem tudom, hogy mi a francot csinálnak, de egészen biztos vagyok benne, hogy fertőzést hordoznak magukban. Olyan fajtát, amely az agyra hat, mert épeszű ember ilyet nem csinálna...- húzza elő a rendőr a kardját elszántan és elindul a csoport felé.
- Nem gondolnám, hogy módjuk lesz rá, hogy a közelembe jussanak. - mondtam hidegen és még egyszer az öregre nézve, az ujjaimra húzom a bal kezemen a boxert és a jobb kezembe veszem a kést, amit a csizma szárából húzok elő. Szép méretes bökő, a pengéje meg van 20 centi is. Elszánt léptekkel követem a rendőrt és már ki is nézem az egyik szélső alakot, hogy megnézzem az ő vére is olyan vörös-e, mint amit valószínűleg ivott, vagy fekete, mint egy pokolbéli démoné?
A rendőr támadásba lendül, így én sem habozok.
Nem vagyok ugyan egy izompacsirta, de az utcán nőttem fel és a verekedés minden csínját-bínját elsajátítottam. Az utcán nincs tiszta küzdelem, csak az számít, hogy túlélj, hát én túléltem és most egy fikarcnyi lelkiismeretfurdalás nélkül iramodok meg a kiszemeltem felé.
- Mocskos gyerekgyilkos! - sziszegem, amikor megdöbbenve szembefordul velem és markolatig döföm a mellkasába a kést.
Számítok rá, hogy a meglepetés ereje eddig tart, ezért azonnal félfurdulatot teszek, magam előtt tartva az ernyedt testet, amibe a társa tompa kése reccsenve szalad bele, én meg valami belső késztetésnek engedve, nem szúrom a szemébe a kést, hanem csak halántékon vágom erősen, amitől rongyként esik össze.
Szinte hörögve szalad ki belőlem a feszültség és elengedem a hullát.
- Nyomorult dögök. - köptem rájuk, kicsit kizökkenve az átlag polgár szerepéből.
Nem féltem a rendőrt, hiszen látszik, hogy a kardot tudja használni, így nem lep meg, hogy ő is végzett már. Mindketten véresen állunk ott.
- Nem rossz egy civiltől - biccent felém MacCallan, miközben észreveszem, hogy az őrült tart felénk.
- Ez csak a kezdet lehetett. Ki tudja, hány ilyen szentségtelen rituálé készül országszerte. Ha jót akarnak maguknak és a hírnevüknek, tudják, hogy mit keressenek ezután. Azt a kristályt meg semmisítsék meg, írmagja se maradjon!
~ Remek! De nem az én dolgom!~ futt át rajtam.
- A kristályt megtartom bizonyítéknak... – morran rá a rendőr, nem túl jól tűrve a kioktatást, majd a földön heverő kehelyhez lép. - Lehet, hogy egyet életben kellett volna hagynom kivallatásra...de most már azt hiszem, hogy ez túl kései. – vág fancsali képet.
- Ez a féreg még életben van. - rúgom oldalba a leütött fickót. - Remélem ezzel tisztáztam magam. - nézek a zsarura, majd az öregre, akit a történtek ellenére is teljesen zakkantnak gondoltam, ám biztosra akartam menni, hiszen mégis csak ő vezetett ide. - Mi az az Ősi jel, ami megvéd az ilyenektől?
- Oh...nos, ez egy kellemes meglepetés és előre gondolkodás volt. – lepődik meg láthatóan a nyomozó, nem nézve ki belőlem ilyen előrelátást, majd közelebb lépve az eszméletlen férfihez. - Az alól talán tisztázta magát, hogy a kultistákkal dolgozik együtt...de a többit majd később, ha itt végeztünk. – szúrja oda nekem, de aztán ő is Henryre néz, hogy vajon válaszol-e
Az ember itt a lelkét is kiteszi és még ennyi sem elég!
- Láthatja, hogy azok a kristályok nem hozzám tartoznak! Életemben nem láttam még hasonlót sem, ezeknek kellett valamiért, ha jól láttam azt a serleget. - intek a kupa felé, ami most a földön hever. - Ez a perverz szekta a maguk területe, én szeretnék visszatérni a normális életemhez. - törlöm le a kezem a közben előhalászott zsebkendőmbe és teszem el a késemet és a boxeremet. - Nekem tényleg csak egy csomagot akart átadni Mr. Westhort, de az csak egy jelentéktelen csempészáru volt. - teszem hozzá.
- Köszönöm a vallomását, Thomas. - villant rám egy elégedett mosolyt. - Visszatérhet a normális életébe, már hogy ha ezek után az élete még normális lesz. Amit erősen kétlek. Gyilkos szekták itt, fagyasztó hóviharok amott. Kötve hiszem, hogy az életünk valaha is normális lesz, de ahogy jónak látja. Nem fogom bevinni az örsre és nem emelek maga ellen vádat, ha ez boldoggá teszi. De tartozik nekem, Mr. Crow, ezt ne felejtse el. Magán áll, hogy végig viszi-e velem ezt a szektás dolgot, vagy sem, de én addig nem nyugszom, míg ezeknek az őrülteknek az egész bagázsát ki nem írtom.
Szándékosan ismerem el a kisebb bűnt, hiszen ezért maximum megbírságolhatnak, főleg, mert sosem fogom a bódítószert említeni, ezért ráhagyom a rendőrre, hogy úgy érezze, nyert.
Azt viszont el kell ismernem, hogy a lényegre tapintott, a világ mintha kezdett volna körülöttünk megbolondulni.
- Igen, boldoggá tesz. – biccentek felé egy vállvonással, hogy tartozom neki. - Megfizetem az adósságomat, nyomozó! Mindig megfizetem.
Undorít ez az egész és látom, hogy milyen elszánt fény villan a szemébe.
Mocskos gazembernek érezem magam, hiszen gyerekek az áldozatok. Velem nem foglalkoztak annak idején, de én megtehetem.......
- Úgy látszik ő a kulcsa a tudásnak. - intek egy nehéz sóhajjal az őrült felé, akitől még mindig várjuk a választ.
- Isten mentsen meg minket... - nyög fel erre a rendőr és én meg tudom érteni.

28[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Pént. Feb. 07, 2020 7:13 pm

Richard MacCallan

Richard MacCallan

Richard komoran követte Vajákos Henry-t az erdőségen keresztül. Jó, erdőségnek nehezen lehetett nevezni azt a pár csenevész fát, amelyek szétszórtan voltak elhintve, mint porcukor a süti tetején, de a jelenlegi hangulatában már ezeknek a fáknak se örült annyira. Akármennyire is nem igyekezett bevallani és tettetni a határozott rendőrt (noha nagyon ki volt ragadva a komfort zónájából és az eddigi feladatköreiből) mélyen, legbelül, ott ahol számított, egyáltalán nem volt sem határozott sem magabiztos. A londoni események kellően megrázták őt ahhoz, hogy valamennyire kiragadják a realitás mézes-mázos hazugságaiból, és most, hogy egy másik kultuszról volt szó - lett légyenek azok akármilyenek is - a bensejében mintha a vér is hidegebben keringett volna, mint addig egész életében és a tény, hogy ismét messze van a családjától, egyáltalán nem töltötte el őt örömmel. Így hát komoran követte Vajákos Henry-t a ritkás erdőségben, magában átkozódva és a halálba kívánva mindent és mindenkit húsz mérföldes körzetében. Hallgatta a férfi elbeszéléseit Milcom Virrasztóiról, és az elfoglaltságaikról. Emberáldozatok...istentelen fattyak voltak egytől - egyig. Igaz, az emberiség történelmét - ha hinni lehetett a történelem könyveknek és a különböző vallások szent szövegeinek - az ilyenek kísérték végig, de azok a távoli múltba vesző halvány emlékek voltak az emberi emlékezet peremén. Ez viszont most valóságos volt és a jelenben. Ez pedig neki nem nagyon tetszett. Főleg nem a további elbeszélések holmi Ősi Jelekről, meg talizmánokról és minden egyéb okkult baromságokról. Ő keresztény volt, noha a vallásba soha se vetette bele magát teljesen, de az ilyen dolgoktól még egy maga fajta is frászt kapna, nem hogy mondjuk egy puritán vallási fanatikus. Amikor a kísérőjük megjegyezte, hogy a kék kristályokkal mások elméjét lehet elvenni, a férfi elgondolkozott, és ha lehet, még mélyebbre süllyesztette a zsebében a tasakot. Az ilyen matéria már nem az Ő hatáskörzetébe tartozik - legszívesebben ott helyben elpusztította volna az egész csomagot, azonban a jelentésében szerepelni fog ez az anyag is, és a rendőrfőkapitány biztos, hogy nem örülne annak, ha bizonyítékot semmisítene meg, akármennyire is jó oka volt minderre.
  Az utuk lassan a végéhez ért. A fák még jobban megritkultak, s a köd mélyebben ült meg ezen a körön. Pont úgy, ahogy egy rosszabb fajta tanmesében szerepelt volna, amely a gyerekek riogatására szolgált. Elfintorodott. Tekintete elé lassan, mint egy vészjósló ómen, kúszott be a kőkör, amely kissé meglepte. A legismertebb ilyen Stonehenge volt, de állítólag a szigeteken belül még pár helyen lehetett látni kisebb, kevésbé jelentős kőkörök maradványait is. Egészen eddig semmi figyelmet nem szentelt nekik - jelentéktelen mementók egy rég lemúlt korból. Most viszont a rendőri agya összefüggéseket akart találni mindenben. Talán egyszer minden kőkör valami ocsmány rituálé helyszíne volt? Mi van azokkal, amik még megmaradtak? A későbbiekben is számíthatnak arra, hogy holmi agyhalott alakok ezeket fogják használni a gyomorforgató szertartásaikhoz? Inkább elhesegette a gondolatot. Nem voltak valami túlságosan vidámak és amúgy is, a jelenre kellett koncentrálnia, mielőtt a múlt és a fenyegető jövő valamelyike magával ragadná őt. Csak egy pillantással illette a mellette sétáló Thomas Crow-t, várva bárminemű reakciót a kőkörök látványától, azonban a férfi fapofával menetelt előre, vagy belemerülve a saját gondolataiba, vagy egyáltalán nem is voltak neki. A férfi még mindig egy nagy kérdőjel volt a számára, akivel nem tudta, hogy mit kezdjen. Még ha nem is kapcsolódott semmilyen módon a rituális gyilkosságokhoz és öngyilkosságokhoz - ebben nagyon szeretett volna hinni - még akkor is ott voltak azok az átkozott kék kristályok....felsóhajtott. Utálta az ilyen helyzeteket.
  Óvatosabban közelítette meg a kultisták helyzetét, felmérve menet közben a terepet. A kőkör közepén lángok táncoltak, némileg megfestve a jelenetet, eléggé ahhoz, hogy a három férfi láthassa, hogy még is, mi folyik ott. A gyomra tótágast vetett, ahogy a szeme befogadta a látványt. Az elnagyoltan bikaformára emlékeztető oltárt, a tűzön sülő húst - és annak gyomorforgatóan édeskés illatát - a csontokat. Henry tényleg nem hazudott. Azok a csontok nagyon is emberinek tűntek...és ami még undorítóbb volt, hogy a méretük biztosan sejtette azt, hogy amikor még éltek az áldozatok, akkor...akkor még gyermekek voltak. Védtelen kis mitugrászok, akik nem tehettek semmiről, akiknek a legnagyobb bűnük az volt, hogy rosszkor voltak rossz helyen és elrabolhatták őket. Igyekezett nem Claudira-ra gondolni, igyekezett nem látni a saját lányát a csontok között, noha ezt most elég nehezen lehetett elkerülni. Arca teljesen elfehéredett, ahogy a jelenetet nézte, a kézből-kézbe adott serleget, a benne lévő vörös folyadékot - bármennyire is szerette volna hinni, hogy az bor, inkább vérre tippelt volna - és a benne lévő kristályokat, amelyekre jól ráláthattak megfigyelő pontjaikról. Még ha Henry nem is erőltette volna azt, hogy megöljék az ittenieket, a rendőr akkor is megtette volna. Majd a jelentésében beleírja, hogy megpróbálták feltartóztatni őket, de kérdezés és gondolkozás nélkül rájuk támadtak a kultisták. Nem kellett senkinek sem tudnia, hogy nem adják meg nekik ezt a lehetőséget. Teljesen érthető volt a reakciója.
- Most még gyengék, most kell rajtuk ütni! Utána majd beszélünk, de most igyekezzenek! - hallotta maga mellett Henry szavait, amelyek annyira hirtelen jöttek néma tépelődése közben, hogy majdnem kiugrasztották a bőréből.
 Persze nem kellett neki mondani, hogy rajtuk kell ütni, hogy végezni kell velük. Minden épeszű ember ezt tette volna, főleg akinek gyereke van, hasonló korú, mint az áldozatok. Magában némán imát rebegett a gyermekek lelkéért és tudta, hogy addig nem tudja lezárni az ügyet, míg nem azonosítják az áldozatokat (ami lehet, hogy hosszú és nehéz munka lesz) és személyesen meg nem látogatja a családokat, hogy a lehető legkíméletesebben adja át nekik a hírt - bár az ilyen híreket nem lehet kegyesen átadni. Mindegy, hogy milyen mézédes szavakba csomagolják őket, akkor is fájóak lesznek. Egészen addig, míg meg nem érkezik a hír, a szülők, a család még reménykedhet, hogy talán...de csak talán a gyermekük csak elveszett, eltűnt valahol. Addig még a remény él, még ha ez belülről fel is emészti őket. A kimondott szavak véglegessége visszavonhatatlan és nem tud ott lenni minden családnál, hogy vígaszt nyújtson nekik, nem mintha egy idegen szánalmára és együttérzésére lenne akkor és ott a legjobban szükségük. De mint apa, Ő is jobban örülne, ha valaki megszabadítaná őt a tépelődéstől, attól, hogy minden ajtónyitódáskor oda rohan, várva haza a gyerekét, csak hogy ismételten csalódjon, amikor a belépő nem a gyermeke. Forgott a gyomra a látványtól és az érzelmektől.
- Elvetemült, istentelen anyaszomorítók. Ez...undorító - morogta a rendőr, csak azért, hogy mondjon valamit.
A hangja rekedtes volt, ahogy kitört az ajkai közül, és úgy érezte, mintha a torkában több méternyi szögesdrót lenne. A gyomra még mindig nem volt teljesen jó, de legalább annyira kitisztult a feje az első mgerázkódtatás után, hogy valamennyire gondolkozni tudott, noha a szemei elé ereszkedő vörös köd ebben túl nagy segítség nem volt.
- Jól van, Thomas. Mutassa meg, hogy nem cimborál ezekkel a férgekkel. Itt és most megöljük őket, amennyiben van magánál fegyver. Henry, maradjon hátra.
Fordult parancsoló hangnemben a vajákos felé, noha valószínüleg neki nem kellett kétszer mondani mindezt. Most, hogy valamennyire összeszedte magát, a kultisták felé fordult, próbálva felmérni, hogy mekkora fenyegetést is jelenthetnek. Azonban a kőből készült tőrjeiken kívül nem látott semmit. Kő tőrök? Ki a fene mászkál ilyenekkel? Jó eséllyel csak a rituáléikhoz használták, valami őrült baromságot látva bele, hogy miért pont ilyen anyagot használtak. Valami ősi butaság, nem kétséges. De ez nekik csak az előnyükre válik. Nála kard volt - bár most sajnálta, hogy pisztolyt nem hordott magánál - amelynek azonban jóval nagyobb volt a pengéje, mint az Ő kis izéiknek, így magabiztos volt abban, hogy nem fognak neki kihívást jelenteni.
- Ha azok emberi testrészek, és főlag, ha...gyerekek, akkor megérdmelik, hogy kínok kínjával haljanak meg - felelte Mr. Crow, egyátlalán nem ellenkezve a felvetéssel. Igazából annyira könnyű volt a bűnözőket mind ostoba és gonosz alakokként elképzelni, hogy egy pillanatra meglepte a férfi embersége. Noha könnyebb volt az ügyeket úgy kezelni, ha az elkövetőkre nem emberként, hanem állatokként tekint, mindegy, hogy mi volt a bűnük. Kissé átrendezte a fejében a képet, amelyet a férfiról és nagy általánosságban a bűnözőkről alakított ki, csak addig, míg le nem zárják ezt a helyzetet. - Csak egy kés van nálam, meg egy boxer, de számíthat rám.
Hát persze, mi más. A kézre húzható, szöges fegyver tipikusan az utcai bajkeverők fegyvere volt. Könnyen elrejthető, de még is, egy jó ütéssel nagy sebeket lehetett okozni. Biztos volt benne, hogy akármit is csinál ez a férfi azon kívül, hogy holmi kétes ügyekbe keveredik, az egyáltalán nem legális. Az utca embere volt, olyan, aki az alvilág keretein belül mozoghat. Ez nem nyugtatta meg őt túlságosan, de amíg együtt dolgoznak, kénytelen volt ettől eltekinteni. Az, hogy a másik fegyvere egy tőr volt, nem nyugtatta meg túlságosan. Az ellenfeleiknek is tőrük volt. Amennyiben nem forgatta azokat jobban, mint ők, nagy bajban lesz. De ezen most nem idegesítheti fel magát. Tudta a kockázatot és önkéntesen vállalta, így Richard lelkiismeretét egyáltalán nem fogja terhelni, ha Mr. Crow megsérül. Végül csak biccentett egyet a férfi felé, megtartva magának a belső gondolatmenetét.
- Jól van, Mr. Crow. Vegye elő a kését, és kezdjünk neki a feladatunknak. Vigyázzon, nehogy megvágják vagy karmolják magát...nem tudom, hogy mi a francot csinálnak, de egészen biztos vagyok benne, hogy fertőzést hordoznak magukban. Olyan fajtát, amely az agyra hat, mert épeszű ember ilyet nem csinálna...
  Bár a tűz alapján legalább annyira nem voltak kultúrálatlanok, hogy a húst nyersen egyék meg - bár még így is megbocsájthatatlan bűn volt - de jó esélyt látott arra, hogy a kannibálok szájában olyan fertőzések bújhatnak meg bűnös életmódjuk miatt, amellyel ha közvetlen kapcsolatba kerülnének az még a későbbiekben súlyosabb problémákat is okozhatna. Őrültség, veszettség, még néven sem nevezett nyavalyák egész sora.
- Nem gondolnám, hogy módjuk lesz rá, hogy a közelembe jussanak...
A bűnöző hangja hidegen reccsent a ködös tájékon, mint aki alig bírja magába fojtani az indulatait. Richard értette ezeket. A kardját előhúzta a hüvelyéből. Az acél hangja még a férfi hangjánál is hidegebb volt. A markolata ismerősen és megnyugtatóan simult bele a tenyerébe, ahogy úgy rászorított, hogy a vérkeringése majdnem leállt a tenyerében. De szüksége volt erre a viszonylagos fájdalomra és a szorításra, hogy kordában tartsa az indulatait és ne vérengző őrültként, dühtől eltelve rontson felelőtlenül az elmeháborodottak közé. Ahogy Thomas-szal az oldalán megindult feléjük, külön váltak, a társaság két külön tagjait szemelve ki maguknak. A négy alak végül észrevette, hogy valakik jönnek feléjük, megfordulva azt is hamar észrevették, hogy nem éppen kedves szándékúak a látogatók és kapkodva húzták elő tőrjeiket, eldobva minden mást, hogy fogadják a támadást. Richard-nak esze ágában sem volt az, hogy hagyja, hogy összeszedjék magukat. Az ismeretlen nyelvű káricsálásuk riadt kiáltásokba váltott át, ahogy a két férfi közéjük vetette magát.
 Ismét a csatatéren találta magát, ahol az élet a másodperc törtrészei alatt meghozott döntéseken múlt. Jobbra térjen ki egy vágás elől vagy balra? Elugorjon-e vagy csak kardjával védje a felé csapó nigger vad vágását? Döntések és következmények. Karjai követték a megszokott mozdulatokat, a beidegződéseket, amelyek a háború utómaradványai voltak. Érezte, ahogy a vére meglódul, ahogy a testét a jól ismert bizsergető érzés járja át. Soha se szerette a háborúkat, de valahogy a harcban néha megnyuvgást talált. Most leginkább a feszültsége levezetését...Hallotta inkább, mintsem látta a feléje száguldó tőrt, amelyet az előtte álló alak igyekezett a mellkasába szúrni. Elegánsan lépett ki oldalra, ezzel kikerülve, hogy a második alak rá tudjon támadni és egy felülről indított támadással vágta le első támadója kezét. Hiába, itt neki volt meg minden előnye ami a fegyvereket illeti. A kultista átkozódott és sikongatott fájdalmában, de most már nem rá koncentrált. A második alak kétségbeesetten igyekezett védekezni, vaktában döfve, szúrva, a kard azonban nehezebb volt és ahogy igyekezett blokkolni egy csapást, a kőtőr egyszerűen kifordult a tenyeréből. Richard erősen orron vágta a férfit, amitől az megtántorodott és már védekezni se volt ideje, csak érezhette, ahogy a hideg, kegyetlen vas a mellkasába süpped. Lábával taszította el a férfit, hogy lecsússzon a kardjáról, aztán figyelme ismét az első alak felé fordult, aki karjának csonkját markolgatta megmaradt kezével és amint észrevette, hogy a társa meghalt, menekülni próbált. Hátat fordított az ex-katonának, amely mindig, minden esetben a lehető leghülyébb döntés volt. Két, egymást keresztező csapást mért a férfi hátára. Eléggé mélyeket, de egyelőre nem halálosakat. A férfi felsikoltott, hasra esett...és a kard áthatolt a nyakán, átszakítva a puha bőrt és csak a föld állította meg.
 Richard körbenézett, a következő áldozatot keresve. Nem volt elég. Még nem volt elég. Ez alig volt még csak valami bemelegítő. Jogos bosszút akart állni, azonban szomorkásan vette észre - amely meglepte és egyben meg is rémisztette őt, mármint az érzelmei - hogy nem maradt egy ellenfél sem. Nem látta, hogy Thomas milyen módszerekkel végzett az Ő párosával, de ezen a ponton ez már nem is számított. Csak az, hogy mind a négy őrült holtan feküdt a földön, vérüket bőszen itta be a föld, mintha az is vágyakozott volna ezen degeneráltak halálára.
- Nem rossz egy civiltől - biccentett Thomas felé.
Persze, most, hogy a csata zajai is elhaltak, megjelent Henry a maga szokásos pattogós stílusában és Richard erősen elgondolkozott azon, hogy levágja-e őt itt helyben. De visszafogta magát, és az egyik elesett ruhájába törölte le kardjáról a vért, aztán visszacsúsztatta azt a hüvelyébe.
- Ez csak a kezdet lehetett. Ki tudja, hány ilyen szentségtelen rituálé készül országszerte. Ha jót akarnak maguknak és a hírnevüknek, tudják, hogy mit keressenek ezután. Azt a kristályt meg semmisítsék meg, hogy írmagja se maradjon.
- A kristályt megtartom bizonyítéknak... - vágta rá azonnal. Nem fog bizonyítékot megsemmisíteni és még ki tudja, hogy a későbbiekben hasznukra válhat-e ilyen szubsztancia.
Henry-t és Thomas-t ignorálva lépett közelebb az elejtett kehelyhez, megvizsgálva annak tartalmát. Tudnia kellett, hogy bor volt-e vagy vér benne. Nem mintha ezen a ponton túl sok mindenen változtatott volna, de akkor is, tudnia kellett. Tekintete következetesen kerülte a máglyát és a megrágcsált emberi maradványokat. Most, hogy lehült a vére és a harcnak vége lett, rájött, hogy hibát követett el. Legalább egyet életben kellett volna hagyniuk.
- Lehet, hogy egyet életben kellett volna hagynom kivallatásra...de most már azt hiszem, hogy ez túl kései.
- Ez a féreg még életben van- rúgott bele a lábai előtt heverő mozdulatlan testbe.- Remélem, ezzel tisztáztam magam.
- Oh...nos, ez egy kellemes meglepetés és előre gondolkodás volt.
Hebegte a rendőr. Nem akarta megdicsérni a bűnözőt, de most tény, hogy jobban cselekedett, mint Ő maga. A második mondatára csak felsóhajtott. Nos igen. Van ami alól tisztázta magát, van ami alól nem. Ehhez pedig annyira csökönyösen ragaszkodott, hogy nem tudta elengedni a gondolatot. A bűnöző az bűnöző volt...bár még a törvény szerint is vannak ennek rétegei, de amíg csak egy bűnöző is él ebben a világban, az Ő drágája nem lehetett biztonságban.
- Az alól talán tisztázta magát, hogy a kultistákkal dolgozik együtt...de a többit majd később, ha itt végeztünk - engedett egyelőre. Nem volt most itt ennek az ideje.
- Láthatja, hogy azok a kristályok nem hozzám tartoznak! Életemben nem látta még hasonlót sem, ezeknek kellett valamiért, ha jól láttam azt a serleget. Ez a perverz szekta a maguk területe, én szeretnék visszatérni a normális életemhez - fakadt ki Mr. Crow vehemensen, igyekezve bizonygatni az ártatlanságát, már amennyire ez lehetséges volt. - Nekem téényleg csak egy csomagot akart átadni Mr. Westhort, de az csak egy jelentéktelen csempészáru volt.
- Köszönöm a vallomását - mosolyodott el fáradtan a rendőr, próbálva legalább ezt egy kisebb sikerként beállítani. Az Isten nevére, szüksége volt legalább valami kis sikerélményre ezen a napon. - Visszatérhet a normális életébe, már ha ezek után az élete még normális lesz. Amit erősen kétlek. Gyilkos szekták itt, fagyasztó hóviharok amitt. Kötve hiszem, hogy az életünk valaha is normális lesz, de ahogy jónak látja. Nem fogom bevinni az örsre és enm emelek maga ellen vá dat, ha ez boldoggá teszi. De tartozik nekem, Mr. Crow ezt ne felejtse el. Magán áll, hogy végig viszi-e velem ezt a szektás dolgot, vagy sem, de én addig nem nyugszom, míg ezeknek az őrülteknek az egész bagázsát ki nem írtom.
- Igen, boldoggá tesz- hagyta rá Mr. Crow az egészet. Igazából ezt a témátá ezen a ponton már túl tárgyaltuk, ideje volt valami másra fókuszálni. - Megfizetem az adósságomat, nyomozó. Mindig megfizetem.
Nos, ezt jó volt hallani - noha a mostani helyzet után nehéz volt ezt nem fenyegetésként értelmezni. De a rendőr csak ismét fáradtan sóhajtott egyet. Mindent a maga idejében. Közben a civil már más dolgokon járatta a fejét, amelyek eléggé érdekesek voltak ahhoz, hogy a rendőr figyelmét is felkeltsék - főleg, mivel volt egy részlet, amely felett Ő maga elsiklott, de Thomas ezek szerint nem.
- Mi az az Ősi Jel, amely megvéd az ilyenektől?- tette fel a kérdést Vajákos Henry-nek, aki szerencsére a legutóbbi kifakadása óta kussban volt.- Úgy látszik Ő a kulcsa a tudásnak - sóhajtott a férfi, amelyet Richard is szívesen megtett volna.
- Isten mentsen meg minket...
Suttogta maga elé, miközben várta Henry válaszát. Ha ez a férfi a tudás kulcsa, akkor nagy bajban vannak. Ez az alak őrült és csodálkozott rajta, hogy nem a kultistákkal cimborál.

29[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Szomb. Feb. 15, 2020 11:31 am

Adam Lister

Adam Lister

Okkult nyomozó

Rokol gyermekei

A szekta tagjai nem hagytak nekem túl sok időt lerázni magamról a zsigeri undort, az öreg férfi ugyanis azonnal felém fordult.
- Új tag, talán? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Inkább csak véletlen érdeklődő. - feleltem rezignáltan. A sülő hús szaga még mindig tolakodóan szúrta az orromat, a sercegés szinte elnyomott minden más hangot és kedvem lett volna inkább csak megfulladni, mint hogy még egyszer levegőt kelljen vennem ezen a helyen.
- Érdekes felvetés. Mi az, ami ezt a véletlen érdeklődőt ide hajtotta? Eléggé... különleges hely ez ahhoz, hogy valaki véletlenül jusson ide.
Felvetés. Úgy tűnt nem volt mindegyik őrült annyira hiszékeny, mint az engem idevezető csorba fogú alak – vagyis meg kellett válogatnom a szavaimat.
- Véletlenül ott jártam az egyik áldozatnál. Aztán... érdekelni kezdett a... különleges erő, amit éreztem.
Nem játszhattam túl, különben szagot fogtak volna és talán én is ott találom magam a bronzszobor karjain, darabokban. Az agyam kezdett belefáradni az állandó pánikba és rémképeket vetített elém, ahogy ezek az őrültek megragadnak, lecsonkolják a tagjaimat és nevetve lerágják rólam a húst.
Gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, pedig minden erőmmel próbáltam nyugodt maradni.
- Ha véletlenül járt egy áldozatnál, akkor az nem volt véletlen. Az a Mester akarata volt. – felelte az öreg azonnal. - Mi vitte oda? Egy rossz megérzés? Ismerte az illetőt? Netán, valaki elmondta? Vagy inkább valami elmondta? – vigyorodott el, amit nem tudtam hová tenni. Nem értettem semmit, csak arra koncentráltam, hogy ne roskadjak előre és adjam meg magam a mindenhonnan marcangoló félelemnek.
Láttam már halottakat. Nem ez volt az első, vélhetően nem is az utolsó. Sőt, vágtam fel embereket olyan módokon, amit mások rémálomnak tartottak volna. És mégis, a kegyetlenségnek és embertelen gonoszságnak ez a tömény megnyilvánulása szinte letaglózott.
Csak lassan, sorjában. Válaszolnom kellett valamit az alaknak, különben minden felborult.
Pillanatok alatt futott át az agyamon a lehetséges válaszok sokasága. Mondhattam volna, hogy nyomozó vagyok, akinek a visszatérésére számítanak, de az engem kísérő alak szerint senki nem találná meg ezt a helyet, így akkor biztos megöltek volna. Mondhattam volna az igazat, de az egyébként is veszélyes volt. Minden ép gondolatom azt követelte, hogy lőjem le ott helyben valamelyiküket, de elnyomtam őket. Még nem.
- Ismertem, a nagybátyám volt. Illetve remélem, hogy még mindig az. Csak régen nem hallottam felőle így az aggodalom arrafelé vitt, de kezdem úgy érezni nincs miért aggódnom. - erőltettem egy vigyort az arcomra.
- Áh, értem. És mit szeretne ez a "véletlen érdeklődő" megtudni itt? – kérdezte az öreg sokkal kevésbé vidáman.
- Mindent. - feleltem fátyolos hangon, próbálva olyan áhítatosnak hangzani, amilyennek én hallottam őket.
Az öreg elgondolkodva hümmögött egyet, mintha csak a legújabb politikai széljárásról csevegtünk volna.
- Van, amit addig nem mondhatok el, amíg nem kapja meg a Mester áldását. De amit elmondhatok az az, hogy mi a hatalmas Milcomot szolgáljuk, akik a gyengék, tiszták, és elsőszülöttek áldozataiból nyeri a hatalmát. Ezt pedig kegyesen megosztja velünk is. Igen, ahogy itt látja, ez az adott személyek elfogyasztásával is jár.
Egy hatalmas nyeléssel leküzdöttem a rám törő hányingert, de bár ne tettem volna. Az udvarban terjengő szag szinte feltapadt a szájpadlásomra és szinte ordítani akartam tőle.
Nyugalom. Sorban.
A Milcolm még mindig gyanúsan egy ember nevének hangzott, még ha a férfi úgy is beszélt róla, mint egy sötét istenségről. Lehet, hogy a szekta vezetőjét hívták így, de lehet, hogy pusztán ennyire fantáziátlanok voltak a névadásban.
- Látom. - igyekeztem fenntartani a sztoikus hangnemet. - A nagybátyámat is el fogják fogyasztani?
- Nem, dehogy. - Felelte szintén azonnal. Mintha én mondtam volna őrültséget. - Az ő élete különleges, mert elkezdte az elméjét átvenni Milcom mester hatalma az álmok földjéről. Ha felébred, rendkívül lelkes lesz majd, hogy tulajdon maga segítse a világra a mester esszenciáját.
A végszóra az öreg felmutatott egy kék kristályt, ugyanazt, amit az egyik halott agyából szedtem ki. Ezt csinálták. Ez motiválta az öngyilkosságot, ezért adagolták túl a különös anyaggal az embereket. A mesterük ébredését várták és a megbomlott elmeállapotukban azt hitték a megfelelő alanyt kellett csak megtalálniuk.
Ez alapján viszont úgy tűnt Shackley professzorra is az a sors várt, hogy a kristálytól túlcsordult aggyal, valószínűleg pszichózisban valahogy öngyilkosságot kövessen el.
Egy pillanatra felsejlett előttem egy másik, sötétebb lehetőség: hogy ezeknek az őrülteknek igazuk van. Hogy tényleg létezik ez a Milcom, vagy Moloch, vagy ahogy hívni akarták, aki valami különös túlvilágról nyomakodott át a mi valóságunkba. És a szerencsétlen áldozatok, akik magukba fogadták az esszenciájukat inkább öngyilkosok lettek, mint hogy hagyják a saját testüket feláldozni egy ilyen démonnak.
A világ hirtelen összeroskadt és körém gyűlt, mintha valami megragadott volna. A hangok elnémultak, csak a saját szívdobogásomat hallottam. Nem, az nem lehet. Voltak teljesen racionális magyarázatok. Minden érthető volt, az ismeretlen kábítószer, az őrület. Nem volt itt semmi természetfeletti.
Viszont akkor ki suttogta nekem Shackley professzor nevét a kristályfüstben?
- Ez mikor fog bekövetkezni? – kérdeztem zihálva. Ki kellett rántanom magam ebből a sötétségből, mert az előttem álló veszély nagyon is valós volt.
- Amint egy beavatott vérét megkóstolja. Érdekli a folyamat? – felelte készségesen az öreg.
Itt volt a lehetőségem. Ha rá tudtam venni ezeket az őrülteket, hogy elküldjenek a professzor házához talán hatástalanítani tudtam őket, vagy legalább elszökni és értesíteni az arkhami rendőrséget.
- Én a tudomány embere vagyok, minden érdekel. – feleltem remegő mosollyal, amit az öreg úgy tűnik nem vett észre.
- Rendben. Térjen vissza az áldozathoz, Mr. Shackley-hez, ha jól gondolom, és nézze végig a szertartást. Ott majd eldöntheti, hogy csatlakozik-e hozzánk. Kövesse Mr. Willow-ot, és ő majd eligazítja a továbbiakban.
A beteges küllemű, csorbafogú férfi, akit ezek szerint Mr. Willownak hívtak meghajolt, aztán megfordult és intett, hogy kövessem. Én csak bólintottam az öreg felé és elindultam utána, jó pár utcát magunk mögött hagyva egyetlen szó nélkül.
Valahol Arkham külvárosában jártunk, amikor végül megszólalt.
- Nos, hogy tetszett, amit látott?
Az ujjaim óvatosan megkeresték a töltött pisztoly ravaszát és markolatát, aztán hang nélkül előhúztam.
- Tanulságos volt. - felelem hidegen, aztán egy gyors mozdulattal Willow halántékának szegeztem a fegyver csövét és elsütöttem. A dörrenés még sokáig visszhangzott az üres utcákon, de szerencsére senki nem mozdult, hogy megnézze mi okozta. A kultista csontszilánkokat és vért fröcskölve az utcakövekre eldőlt, halk puffanással terülve el, én pedig ott álltam lihegve és egész testemben remegtem.
Most öltem meg valakit.
Annyi megmentett vagy elveszített élet után először okoztam valaki halálát, akinek minden lehetősége meg volt élni. A pániktól és sokktól elgyengült agyam ironikus módon azt sajnálta először, hogy valószínűleg most rontottam el az eddig ígéretes sebészi rációmat, amitől görcsös vigyor kúszott a számra – aztán előre görnyedtem és hánytam.
Nem ettem sokat szerencsére, így csak savas, csípős epét öklendeztem, mintha a testem is büntetni akart volna. Hideg volt, ősz vége de mintha egy jeges tóban úsztam volna.
Nem voltam katonaalkat, az biztos.
Mikor valamennyire összeszedtem magam vettem néhány mély levegőt, hogy kitisztítsam az orromból a sülő zsír szagát, aztán két ujjal összeszorítottam a homlokom.
Csak sorban. El kellett rejtenem Willow tetemét, hogy megnehezítsem a kultisták dolgát, ha addig is a keresésére indultak volna. Szerencsére senki nem figyelt, így a lehető legkörültekintőbben tudtam berángatni egy száraz levelekkel teli árokba és betakargatni. A vérzés ellen a kabátját tekertem a fejére, így csak az út közepén terjedő tócsa árulkodott bármiről. Sajnos azt nem volt időm eltakarítani, de reméltem, hogy ez lehetett az utolsó gondom.
Az Arkham-i Rendőrkapitányság épületét nem volt nehéz megtalálni, ha valaki tudta, hol keresse. Én nem tudtam, így egy fertályórányi bolyongásba telt, de végül kimelegedve, ziláltan beléptem az épületbe, ahol egy rendőr rögtön elém sietett.
- Miben segíthetek, uram? Sápadtnak tűnik.
- Nem volt könnyű éjszakám. - feleltem kissé kapkodó légzéssel. - A nevem Dr. Adam Lister, a Miskatonic Egyetemen orvostudományi tanszékéről, ha gondolja ellenőrizheti, de... Fontosabb, hogy legalább három-négy fegyveres rajta üssön egy emberáldozó szektán.
A rendőr szeme elkerekedett, aztán sietve egy szék felé intett.
- Üljön le, azonnal jövök.
Az azonnal jó öt percet jelentett, ami alatt volt időm megnyugodni valamennyire és azt is átgondoltam mit és hogyan fogok elmondani, hogy komolyan vegyék. Szerencsére úgy tűnt nem én voltam az egyetlen forrásuk, ugyanis amikor visszatért a rendőr nagyon elszánt, de megértő arccal ült le velem szembe.
- Dr. Lister, nagyon fontos, hogy pontosan elmondja, mi történt. Shackley professzorhoz jött? És mit ért az "emberáldozó szektán"?
- Felkértek egészségügyi konzulensnek a mostanában történt öngyilkosságok kapcsán. - kezdtem neki, bár kissé kuszák még az emlékeim a sokktól. - Ott találtam egy különös anyagot, amit először kábítószernek gondoltam, noha nem vagyok benne biztos, hogy tényleg az-e. Egy folyadék, ami kikristályosodott az áldozat agyában. Elmentem Shackley professzor tanácsát kérni, ugyanis úgy hallottam briliáns biológus, hátha többet tudok meg.
Nem akartam a különös látomásról beszélni, ami a nevét említette, nehogy megkérdőjelezhető legyen, így ez tűnt a leghihetőbb fedősztorinak.
- A lakásához érve őt alva találtam, az ajtó nyitva volt, de nem volt egyedül. Egy férfit találtam az egyik szobában, kezében egy hosszú késsel, bizonyos Mr. Willow néven. Őrültségeket hadovált valami Milcolm mesterről meg Virrasztókról, de a kés miatt sejtettem, hogy rosszak a szándékai és mintha tudott volna valamit a kristályos kábítószerről Így rávettem, hogy vezessen el a "társaihoz", de amit ott láttam... Egy szekta, vagy kultusz, talán indián de inkább ázsiai. Willowt is számolva négyen voltak az épületben és gondtalanul vért ittak serlegekből, egy bikafejű embert formázó bronzszobor alá pedig tüzet raktak, hogy emberi testrészeket sütögethessenek rajta. Azt állították az áldozatok erőt adnak a mesterüknek, amit megoszt velük is, ha megeszik. És nem csak felnőtt áldozatokat láttam.
A rendőr szeme összehúzódott, és oldalra nézett egy másik társára, aki a kapitányság fogadótermének egyik ajtajánál támaszkodott a félfához. Az egyetértő bólintást jó jelnek vettem.
- Ugyan az, mint amit London mellett talált az a MacCallan a Scotland Yardtól. – fűzte hozzá, amire az előttem ülő rendőr is bólintott.
- Az. Akkor ez egy nagy kiterjedésű esemény lesz, és az öngyilkosságokhoz is köthető. Szólni kell mihamarabb, és telegrammot küldeni Londonba. Köszönjük, hogy jelentette. Maradjon itt nyugodtan estére, vagy térjen vissza Shackley professzor házába egy kollégámmal, és maradjon ott ma estére. Előtte elmondaná kérem, hogy hol keressük ezeket az illetőket?
Amennyire tudtam leírtam nekik a házat és az odavezető utat, mire a rendőr bólintott és azonnal felpattant.
- Köszönjük, Dr. Lister! Még szükségünk lesz önre a jelentés megírásához, így kérjük, hogy legyen nagyon óvatos!
- Az leszek. És élnék a javaslattal, hogy az éjszakát itt töltsem. – mondtam összekulcsolva az ujjaimat magam előtt. A rendőr ismét bólintott, aztán kifordult az ajtón, remélhetőleg, hogy véget vessen Milcom Virrasztóinak.
Én pedig hátradőltem és próbáltam nem figyelni a fülembe suttogó emlékhangokra.

//Elnézést a késésért ^^" //



Hangulatzene


30[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Pént. Feb. 21, 2020 4:17 pm

Vendég




Richard és Thomas: Richard letartóztathatja a kultistát, annak nem lesz ereje védekezni. Vajákos Henryt is kikérdezhetitek, ő nem lesz túlzottan készséges, egy darabig még ellenkezik is, de a következőt mondja, amikor végül enged:
- Mit akartok ennyire tudni? Úgy sem hiszitek el, mert "tudománytalan". Pedig láttátok, mire képesek ezek... Annyit elmondok, aztán azt kezdetek ezzel az információval, amit akartok: Ezek az őrültek egy régi istenséget, Molochot - vagy ahogy ők hívják, Milcomot - tisztelik, és az erejüket más emberek megevéséből nyerik. Feltételezem, az a céljuk, hogy átrángassák valahogy az istenüket erre a világra, és az a kék kristály pont ennek a megtestesülése. Valószínűleg álmokat használnak, és mivel Molochról beszélünk, gyermekáldozatokról is lehet szó. Az, hogy ennek vagy egy másik világnak a gyerekeiből pusztul el több, azt már csak ők tudják. Az öngyilkosságok is, amik mostanában vannak hozzájuk köthetők, ebben biztos vagyok. Minél több ilyen istentelen félkegyelműt kapcsolnak le, annál gyorsabban szabadulhatunk meg ettől. Ennél többet én se tudok.
Az öreg elnémul ezután, és sehogy nem tudtok többet kiszedni belőle - úgy tűnik igazat mondhatott. Mit tesztek ezután? Richard, neked ez egy jó jel arra, hogy milyen nyomon indulj az öngyilkosságok felderítésében. Thomas, neked pedig voltak lányaid is akik különös módon lettek öngyilkosak az elmúlt időben. Hogyan próbáljátok meg megakadályozni a további bajokat? Innéttől, ha szeretnétek, szétválhattok majd természetesen.

Randolph: A rettentő táj puszta nyomása is majd' a földre kényszerít, de te erősen tartod magad. Erőltetned kell a szemed, hogy az obeliszkre nézhess- mintha a tulajdon tested is távol akarna tartani látványától is. Ahogy azonban az irányába tekintesz, meglátsz egy földön kuporgó alakot a kőoszlop közelében. Megközelíted, és látod, hogy egy lányról van szó, veled egyidős, ha lehet, és a rokoliak jellegzetes arcvonásait is megtalálod rajta. Nehézkesen szóba elegyedik veled, de rendkívül reszket, és szíved szerint te is így tennél a szörnyű obeliszk szentségtelen kisugárzásai miatt. Elmondja, hogy valami megállíthatatlan vágy hajtotta idáig, és hogy egy Malcam nevű szörnyű hang akarta neki parancsba adni, hogy menjen a lépcsőkön át, nyugaton fel Éberföldre, és pusztítsa el saját magát, ám valami miatt abbamaradt a hang hirtelen. Tudod a dolgod, és ha szeretnéd, a lánnyal együtt menekülhettek tovább, hiszen amint megközelíted az elmebontó obeliszket, és elhelyezed a szerkezetet a közelében, ahogy meghagyták neked, nem csak, hogy te is rémes suttogásokat hallasz, de nagyon hamar megjelenik egy sötét árnyék az égen, amihez hasonlót el sem tudnál képzelni. Gyorsan ereszkedik, és feltekintve rá meg is látod a Hephar által leírt rémes bestiákat - ennek a riadalma ad elég erőt, hogy menekülj. Néhány holdbestia üldözőbe vesz ugyan, de nem érnek utol - hamarosan pedig megpillantod a macskákat is, akik készségesen sietnek elétek, hogy puffogva-fújtatva a holdbestiák elé álljanak. Azok kétszer is meggondolják, hogy szembeszálljanak-e a macskákkal, így sikerül megmenekülnöd - hátranézve pedig látod is, ahogy különös hajójukkal messze emelkednek a távolban fakón ragyogó, gonosz hold felé, és a szörnyű obeliszket is viszik magukkal. Hová tovább? A jól végzett munka érzése tölt el, ami egy pillanatra még Leng kisugárzását is elnyomja. Van még időd kérdezni, érdeklődni vagy felderíteni, de érzed: Időd véges, és hamarosan vissza kell térned világodba.

Seymour: Hszian-Wan készségesen válaszol kérdéseidre.
- Csak fel kell ébrednie. Ha nagyon akarja, sikerülni fog. Az újra idekerülés, nos, megakadályozható, szimplán csak akarnia kell kint maradni, és tartózkodni a tudatmódosító szerektől... Őszintén, nem gondolom, hogy megfelelő mennyiségű kábítószer nélkül a maga korában bárki is idekerülhetne... De ne aggódjon, nem nézem én ki magát ezért. Irányítani tudja: Mi, álmodók vagyunk ennek a világnak a legerősebb lényei, ha nem számítjuk azokat a hatalmakat, amik felülről leselkednek rá, és szunnyadnak Kadath ősi csarnokaiban. Persze, gyakorlást és sok időt igényel az ilyesmi, de megszokható. Kevés mestere van az álmodásnak, ráadásul a legjobbak mind maga után élnek: Kuranes, Randolph Carter vagy épp Pickman. Vegye úgy, hogy ez egy lehetőség: Megtanulhat egy teljesen új világban létezni, élni és boldogságot találni, de el is vetheti a lehetőséget. Magára van bízva a döntés, de ha szeretné, sok mindenre megtaníthatom: Végül is maga nélkül már halott lennék.
Hogyan döntesz? Itt mesélői poston kívül felajánlom, hogy egy magánkalandban meséljem el neked az álomvilág felfedezését. Ha elfogadja, ha nem, Hszian-Wan aggódva néz Seymourra, és egyik pillanatról a másikra lesz egyre sötétebb a tekintete.
- Fel kell ébrednie. Most. Ha nem teszi, soha nem lesz lehetősége már rá!
Ha igent mondasz az ajánlatára, még hozzáteszi:
- Keressen meg itt Rokolban!
Aztán a mellkasodra teszi a kezét, és nagyot taszít rajtad. Azt hiszed, hogy leestél a székről, de valójában sokkal gyorsabban és többet zuhansz, bele az észveszejtő sötétségbe, át egy különös erdőn, egy magas lépcsőn fel, ahol elsuhansz egy kék szemű, ijedt tekintetű gyermek mellett, de megállni nem tudsz, hogy beszélj vele: Felébredsz az ágyadban, elképesztően hasogató fejfájás mellett. Szobádban különös illat terjeng, és észreveszed, hogy az egyik szekrényed ki van nyitva, régi pisztolyod pedig hiányzik. Úgy tűnik, hogy betörtek hozzád. Hogyan tovább? A pisztolyodon kívül semmi sem hiányzik, és egyedül az elképesztő fejfájás a különös.

Adam: Amennyire tudsz pihenni, az éjszaka nyugodtan telik. Egészen megközelítőleg éjfélig, amikor is egy zavart tekintetű asszonyt vezetnek be, és leültetik. A szeme olyan természetellenesen kék, amilyennek láttad az őrültekét és az öngyilkosokét is. Ahogy találkozik a tekintetetek, beszédbe elegyedik veled. Zavart, meg van rémülve, és van abban valami furcsa, ahogy beszél. Egyrészt az akcentusa olyan, amit még soha nem hallottál, holott rendkívül brit és kaukázusi vonásokkal rendelkezik. Másrészt olyan érzésed van, mintha egy gyerekkel beszélnél. Ám a legfurcsább az, hogy azt mondja, hogy Seymour Shackley-t kellene megtalálnia, de nem sikerült, és most elveszett. Ha megkérdezed, hogy ki mondta ezt neki, szörnyű dolgot mond: Malcam kérte őt erre, a Leng-fennsíkon. Hogy hol van az a Leng, nem tudod: Az viszont biztos, hogy Malcam neve nagyon hasonló Milcomhoz, és hogy az egész túl különös ahhoz, hogy véletlen legyen. Nagyon hamar jön ezután érte egy rendőrtiszt, és elviszik valahová, elmondásuk szerint az Arkhami Elmegyógyintézetbe. Hogyan éli meg Mr. Lister ezt a találkozást? Az este további részében jó hírek is érkeznek: A rendőrök tényleg megtalálták és rajtaütöttek a szektán. Valóban embereket ettek, ráadásul több, közelmúltban eltűnt személy holttestét is megtalálták, különösen gyerekekét. Ezután felveszik a vallomásod és a jegyzőkönyvet az esetről, és másnap dél előtt szabadon engednek. Hova megy tovább Adam? Mit tesz ebben a tudománytalan, de mégis valamiért annyira valós helyzetben?

Sajnálom a nagy késést, most tényleg hosszú volt az eddigiekhez képest. Azon kívül amit most írtok még egy kör lesz, és utána zárom a küldetést. Köszönöm az eddigi kitartást is! Határidő legyen Március 5. Jó munkát, jó írást, és ha kérdésetek van, keressetek bátran!

31[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Csüt. Feb. 27, 2020 11:08 am

Adam Lister

Adam Lister

Okkult nyomozó

Rokol gyermekei

Próbáltam aludni, de képtelen voltam. A pad, amit az arkhami rendőrség a rendelkezésemre bocsátott nem volt elég hosszú, hogy végig feküdhessek rajta, ülve pedig nem jött álom a szememre. Csak a zsibbadás, az egyre nyúló ébren töltött órák szipolyozó hatása, ami bölcsből ostobát, kétkedőből kérdezőt csinált, nekem pedig egyre inkább tompította az önuralmamat. Abban a semmilyen, Dante poklának Limbojához hasonló állapotban mindenhonnan zsír sercegését és lassan szenesedő, megpörkölődött bőr szagát hozta felém a ki tudja honnan fújó szellő, miközben egy hang egyre próbált átfurakodni a tompa némaságon. Mintha egy kígyó lett volna, vagy egy féreg, ami egy agyagos földön igyekezett átfúrni magát és a leggroteszkebb az volt, hogy nem volt egyedül. A félálmos delíriumban meg mertem volna esküdni rá, hogy körbevették más hangok, halk, csilingelő kacagás és jajveszékelés és egyre közelebb és közelebb tekergőzött hozzám.
Aztán az őrs ajtaja kinyílt és én kapkodó légzéssel, kalapáló szívvel felriadtam a szendergésből. Egy nőt hoztak be váratlanul, karon fogva mintha ön- vagy közveszélyes lett volna, pedig egészen ártalmatlannak tűnt. Hangos volt, ezt nem lehetett letagadni és szinte megállás nélkül magyarázott egy olyan akcentussal, amit még soha az életemben nem hallottam, pedig megjártam a brit szigeteket széltében és hosszában. Talán Kelet-Európai lehetett, vagy ázsiai, de a nő kinézete alapján az előbbire tippeltem volna.
Aztán találkozott a tekintetünk. A szívverésem rémülten torpant meg, a rendőrőrs mintha minden színét elveszítette volna, csak az a jeges kék szempár maradt, amivel rémülten felém pillantott. Számíthattam volna rá, hogy az őrültek közül elfognak valakit és kikérdezik, de mégis úgy tört rám, mintha hirtelen visszadobtak volna közéjük.
Önkénytelenül kulcsoltam össze az ujjaimat és szinte erőmön felül szorítottam össze a két kezem, hogy kissé lehiggadjak. Ez csak egy nő volt, talán a különös kábítószernek a hatása alatt, de semmi veszélyt nem jelentett. Itt nem.
- Áh, felébredt, doktor? – kérdezte egy rendőr, miközben odanyújtott nekem egy ónbögrét, benne az illata alapján kávéval. – Vagy nem is tudott aludni?
- Az utóbbi. – feleltem, miközben remegő ujjakkal elvettem a bögrét. – Ki ez a nő?
- Még egyelőre nem tudjuk. Az utcán tántorgott és folyamatosan hadovált valamiről, de úgy viselkedett, mintha csak egy gyerek lenne. Szerintem félcédulás, de majd a Szanatóriumban megmondják. – magyarázta, miközben belekortyolt a saját kávéjába.
- És miért hozták ide? – vontam fel a szemöldököm.
- Azért, doktor, mert a hadoválásai közben gyanús dolgokat említett meg. Például Seymour Shackley nevét, ezért jó lenne, ha beszélne vele. Ha kiszedné belőle, hogy mit tud.
- Én? – néztem fel a rendőrre kitágult szemekkel. – Miért én?
- Magának van a legnagyobb tapasztalata ezekkel az őrültekkel, és a legnagyobb szakértelme ahhoz, hogy talán megértesse magát vele.
- Nem vagyok pszichiáter. – ráztam meg a fejem, de a rendőr tántoríthatatlan volt.
- Azért próbálja csak meg. Ha nem sikerül hát annyi volt, de ha igen, az sokat segítene.
Hosszan sóhajtottam és megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle az álom maradékát, aztán felálltam és néhány nyújtózás után bólintottam.
- Jól van, de a maguk felelőssége, hogy vigyázzanak rá.
A nő továbbra is riadt tekintettel ült a székben, ahová leültették, de ahogy elé sétáltam a szemei mintha rám tapadtak volna. Sejthette, hogy én valamennyivel többet tudok, mint a rendőrök, de nem tudtam ez jót jelentett vagy rosszat.
- Megkérdezhetem, hogy ki maga? - kezdtem óvatosan.
- Én… eltévedtem. - felelte a nő beleharapva az alsó ajkába, mintha a sírását próbálta volna visszafogni.
- Hová indult? - próbáltam máshonnan megközelíteni a kérdést, de a válasza továbbra sem volt határozottabb.
- Megkeresni Seymour Shackleyt, ahogy Malcam mondta. De nem találtam meg… De nem az én hibám… - magyarázta kétségbeesetten.
Malcam. Milcolm. Moloch. Már csak a név is elég volt, hogy leverjen a víz és nehezebben vegyem a levegőt, de igyekeztem türtőztetni magam.
- Malcam küldte Seymour Shackley professzorhoz?
- I… igen. Még a Leng-fennsíkon. De eltévedtem. Kérem, segítsenek! - nézett rám epekedő pillantásokkal, mintha tényleg csak egy elveszett gyerek lett volna. A Leng-fensík neve nem hangzott ismerősnek, de a hangzása alapján egy kínai terület lehetett valahol a hegyvidéken. Hogy mit keresett ez az egyértelműen európai nő Kínában és utána miért jött ide, azt egyelőre meg sem próbáltam megérteni.
- Mil… Malcam még ott van? A fennsíkon?
- Nem tudom. Lehet. - felelte a nő bizonytalanul, miközben a körmei a saját kezét próbálták kivájni. Úgy tűnt bármit is okozott a különös drog, kezdte az önsértő szakasz felé tolni a viselkedését.
- Azt hiszem jobb lenne a hölgyet biztonságos helyre vinni. - fordultam a rendőrhöz, aki erre csak bólintott, intett két társának akik ismét karon ragadták a nőt és kitessékelték az ajtón.
- Egyébként van jó hírünk is, doktor. Megtaláltuk a házat, ahogy mondta és letartóztattunk minden ott tartózkodót. Nem volt szép látvány, de sok eltűnéses esetre fény derült.
Óvatosan nyeltem egyet és bólintottam. Tudtam, mit találtak ott – legalább is sejtettem és nem akartam elképzelni sem.
A rendőrök ez után egy ideig békén hagytak, egészen másnap reggelig, mikoris felvették a vallomásom és a jegyzőkönyv megírása után utamra engedtek.
A kérdés csak az volt, merre is vezetett az utam. Első gondolatom az volt, hogy vissza kellett volna mennem Shackley professzor házához, elvégre az öreg egyértelmű orvosi ellátásra szorult, de egy másik dolog jobban égette az agyam.
Moloch. Malcam. Milcolm. Nem akartam túl sokat gondolni a dolog mögé, de mégis, mint egy sötét árnyék ott lebegett a szemem előtt a lehetőség, hogy nem teljesen őrült elmék fantáziája volt az egész mögött. Ha pedig akár csak egy fikarcnyi esély is volt rá, hogy valami több rejlett a háttérben, biztosra kellett mennem.
Az egyetem könyvtára felé indultam, hogy kiderítsek mindent, amit csak tudtam a sok nevű entitásról.



Hangulatzene

32[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Vas. Márc. 01, 2020 7:58 pm

Seymour Shackley

Seymour Shackley

Okkult nyomozó
Egy pillanatig csak értetlenül nézek és ha ismerném ennek az álom-világnak a szabályait - és persze ha huszonöt évvel fiatalabb lennék -, akkor most alaposan elverném a másikat. Felébredni már próbáltam, és a jelek szerint önerőből nem sikerült. A tény, hogy akár örökre itt ragadhatok a saját gyengeségem miatt, lassan terjedő pánikkal áraszt el aminek épp hogy gátat tudnak vetni a másik szavai.
- Köszönöm a lehetőséget, talán a következő alkalommal élek is vele ha a jószerencse miatt újra ide vetődnék. De most mindennél jobban vágyok rá, hogy a saját világomban legyek, a saját ágyamban, a saját, jól bejáratott pohár alkoholommal. Olyasmivel, amit ismerek. Vissza akarok térni. Haza akarok térni.
Nagyon igyekszem, hogy a hangom barátságos és nyugodt maradjon, de én is érzem hogy a rettegés finom felhangjai megjelenik benne. Aztán hirtelen taszít rajtam Hszian-Wan, én pedig egy őrült zuhanásba kezdek. Úgy rémlik, mintha kiüvölteném a gigámat közben, de magam sem tudom mi történik.
Hirtelen ülök fel, egy szemvillanással mérem fel a környezetemet, és az otthon jóleső érzése tölt el nagyjából egy szídobbanásig, aztán oldalra hengeredve adom ki magamból a gyomrom kétes tartalmát, félig eltalálva a padlót is.
- Remek...
Dünnyögöm magam elé ahogy a kézfejemmel megtörlöm a számat. Ahogy jobban körbenézek, feltűnik hogy betörtek és hogy a pisztoly is eltűnt, de ezek már olyan világ problémái amit ismerek és amit idővel biztosan meg tudok oldani. Szinte vágni lehet a megkönnyebbülésemet ahogy az ablakhoz ballagok, és hűvös-hideget engedek be a szobába. Részben a furcsa illat, részben a hányásom, és részbena fejfájásom miatt. De leginkább azért, hogy keblemre öleljem a világomat és hogy a zakatoló szívemet lassan lenyugtathassam.

33[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Hétf. Márc. 02, 2020 4:57 pm

Thomas Crow

Thomas Crow

Egyáltalán nem gondolom, hogy az életem visszatérhetne a normális kerékvágásba. Túl sok minden történt mostanában, ami már túl ment azon a határon, hogy csak úgy maga mögött hagyja az ember. Ez a szekta pedig……..hát én nem vagyok egy szent, de a gyomrom még mindig háborgott és bár életben hagytam az egyiküket, szívem szerint megöltem volna és egy cseppet sem bántam volna meg. Csak azért fogtam vissza magam, mert bíztam benne, hogy a rendőrök kiszedik belőle a banda többi tagjának a nevét, a tevékenységi körüket.
Azt hiszem még sosem merült fel bennem még csak hasonló sem, hogy az előttem álló rendőr ki fog tartani és a végére jár ennek az ocsmányságnak. Láttam az arcát, láttam, hogy habozás nélkül végzett velük, sokkal könyörtelenebbül, mint akár én.
Azonban az öreg Henry nem volt mondható a legjobb információs alanynak, de egyedül csak rá támaszkodhattunk egyelőre, akármennyire nem tetszett ez a zsarunak sem
Én nagyon szerettem volna megtudni, hogy ha már szembe kell néznünk egy ilyen gyilkos kultista társasággal, akkor mi védhet meg tőle, mi az az Ősi jel, ám sajnos – bár kétségtelenül több mindennel lettünk okosabbak, - ezt továbbra sem osztotta meg velünk.
Úgy éreztem többet is megtudtam egyébként, mint szerettem volna, hiszen annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy rohamléptekkel fejlődő világunkban, emberevő fanatikusok, valami életeket és főleg gyerekéleteket is áhítozó istenséget imádjanak, vagy azt gondolják, hogy megidézhetik erre a világra. Na, de nem ez lenne az első ilyen eset, de a leggyomorforgatóbb és legkegyetlenebb az biztos. És nagyon félelmetes is volt, hiszen, ha jól értettem az álmokat is manipulálhatta ez a démonfajzat azokkal a kristályokkal, amikből egy adag, most már a rendőrnél volt hála a mindenhatónak.
Erről eszembe jutott, hogy a lányaim között is fordult elő megmagyarázhatatlan öngyilkosság……..
Talán az öreg belekevert volna valamit a bódítószerükbe?
- Az Ősi Jel…..még nem mondta mi az? – noszogattam.
Ha elmondta végül, ha nem, nekem jobb volt most elhúzni innen, mire ellepik a környéket a rendőrök. Attól függetlenül, hogy ebbe a dologba ártatlanul keveredtem, hálás voltam a zsarunak, hogy elengedett, hiszen be is vihetett volna.
- Ahogy mondtam, számíthat rám Mr. MacCallan, nem fogom elfelejteni, amit tett és nekem is van elszámolni valóm, ha minden igaz a bandával. Körülszimatolok Londonban, hogy mit hallanak róluk, keressen meg, ha úgy látja jónak. – búcsúztam el tőle, a továbbiakat rábízva.
Üres kézzel távozok, ami a drogot illeti, de sokkal nehezebb lélekkel, valami nagyon rossz kezd el a háttérben kialakulni.


34[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Szer. Márc. 04, 2020 5:25 pm

Vendég





Rokol Gyermekei
Az ifjú Cartert teljességgel letaglózta a fennsík szédítő látványa. Ha nem vetette volna meg a lábát szilárdan, tán még össze is rogyott volna ez előtt a rettentő táj előtt, ám még ennél is nagyobb akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy képes legyen egyáltalán a karmazsin tüskeként az ég felé meredő, átkozott obeliszkre tekinteni. Randolph még soha életében nem érzett ehhez hasonlót, mintha a teste egész egyszerűen nem akart volna a monolit felé fordulni - hogy ez a kőoszlop kisugárzása volt-e, vagy tulajdon józan esze így akarta megkímélni elméjének épségét, azt a fiú nem tudta volna megmondani.
Figyelmét azonban hamar magára vonta egy aprócska alak az obeliszk közelében, Randolph pedig egy pillanatra megfeledkezett minden rémületéről, s újult erővel lódult neki, hogy hamar az alakocska közelébe érjen. Még ilyen messziről is biztosra vette, hogy egy rokoli gyermek kuporog a földön, s amint mellé ért, letérdelt a reszkető lányhoz - azonban az izgatottságtól eddig elnyomott félelmei most újult erővel rohanták meg, ahogy a gyerek riadt arcára pillantott. Maga is rettegett, de épp emiatt igyekezte minden figyelmét a lánynak szentelni, hisz máris temérdek kérdés kavargott fejében - de igyekezett csak néhányat feltenni ezekből, hogy valahogy szóra tudja bírni szegényt.
Randolphnak végül csak sikerült néhány dolgot megtudnia tőle, ám a lány rémületes szavaitól jobban kirázta a hideg, mint a fennsík süvítő, jeges szeleitől - hiszen akkor a többi gyerek, aki kijutott Éberföldre, már mind… ...A fiú tekintetét újra, erővel az obeliszkre szegezte, majd elszánva magát a cselekvésre felállt a lány mellől, s mielőtt elindult volna a kőoszlop felé, arra kérte a másikat, várjon itt, és amint meglátja közeledni a holdbestiák hajóját, azonnal fusson, arra, amerről ő jött. Azzal, dacolva a monolitból áradó, borzalmas taszítással, elindult a kőoszlop felé, hogy elhelyezze és működésbe hozza a Hephartól kapott gömböt.
Amint megtette, a szélben zúgó, rémes suttogások mintha mégszörnyűbben szóltak volna hozzá, Cartner pedig, hogy figyelmét elterelje róluk, az ég felé emelte tekintetét, hátha megpillantja a holdbestiák hajóját. Nem is kellett soká várnia - az égen egyszer csak egy fekete árny jelent meg, mely gyorsan nőtt, s mire Randolph észbe kapott, már meg is pillantotta a hajó fedélzetén a förtelmes holdbestiákat. Épp csak egy pillanatig adta át magát az őszinte elborzadásnak, rémülete ezután viszont rögvest cselekvésre sarkallta: úgy futott, mint még életében soha, el, el, el, minél messzebb a szörnyűséges obeliszktől és a rémséges, polipszerű lényektől.
A lány jóval előtte menekült már, s el is tartott egy ideig, mire Randolph utolérte - kiváltképp amiatt, mert csak nem bírt erőt venni kíváncsiságán, hogy hátralessen futás közben, és megnézze, miként viszik magukkal a varangyképű rémalakok a karmazsin obeliszket. De meg is bánta rögtön, mikor a nyomában loholó holdbestiákat meglátta, s bár nem voltak hozzá túl közel, Randy még nagyobb rémülettel rohant tovább, ahogy csak a lába bírta. Míg a Leng felé vezető sziklás úton szaladtak a lánnyal, a fiúban talán egy gondolat erejéig felrémlett, milyen könnyen bukhatnak orra és bucskázhatnak le a kopár hegyoldalon - de az üldözőiktől való félelem hamar el is űzte ezt a gondolatot, Randolph pedig csak akkor lélegzett fel, mikor megpillantotta egy szikla mellett ácsorogni jakját, hátán Hepharral és a három rokoli macskával.
Miután a karmos bajszaságok fenyegetőn útját állták annak a néhány holdbestiának, akik a nyomukban voltak, s végül a rémséges lények megfutamodtakt, Carter kifulladva roskadt le a szikla tövébe, s levegő után kapkodva fújta ki magát. Fejét a sziklának döntötte, s Leng fennsíkjának irányába pillantott, az égen lebegő hajó alakját fürkészve, ahogy a sápadt, beteges fényű Hold felé siklott. Érezte, ahogy minden tagját átjárja a rohanás utáni forró zsibbadtság - ugyanakkor kipirult arcán halvány mosoly derengett. Hiszen neki köszönhetően a holdbestiák elvitték a rémséges obeliszket Leng fennsíkjáról, s Rokol gyermekeinek nem suttoghat többé borzalmas parancsokat Malcam - sőt, még az ő világába sem lesz képes átjutni! Ahogy a lányra pillantott, az is eszébe jutott, hogy talán a rokoliak is hálásak lesznek, hiszen még egy gyermek megmenekült, bár Randy rettenetesen bánta, hogy azokért, akik kijutottak Éberföldre, már aligha tehetett bármit is…
- ...Mi a neved? - kérdezte aztán a lányt, mikor már végre szóhoz bírt jutni; elvégre, ezt Leng fennsíkján állva az obeliszk előtt nem jutott eszébe megkérdezni tőle. Közelebb hajolt hozzá - a lány éppen mellette heverte ki a korábbi menekülést - s tétován, kissé talán félszegen folytatta: - Visszakísérlek Rokolba… Hogyha szeretnéd… É-és addig, ha szabad, kérdezhetek néhány dolgot…?
Nem akarta túlságosan megriasztani a lányt, hiszen mégiscsak most menekültek meg a holdbestiák elől, sőt, a rokoli gyermek valami még szörnyűbbtől is, de Randy rettenetesen kíváncsi volt, és szeretett volna egy kicsit többet kideríteni erről az egész helyzetről.
- ...Mondott mást is ez a Malcam, azon kívül, hogy nyugatra parancsolt? Nem mondta el, ki ő? - kérdezte óvatosan, bár ahogy visszaemlékezett a lány korábbi feleleteire, elgondolkodott. Azt mondta, egyszer csak hirtelen már nem szólt hozzá a hang, amely nyugat felé küldte, de vajon mitől maradhatott abba? Talán az ő világában történhetett valami…?

35[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Hétf. Márc. 09, 2020 6:13 pm

Richard MacCallan

Richard MacCallan

A rendőr most csak állt egy helyben, a kőkörnél, lábai előtt egy megbilincselt kultista és egy üres serleg díszelgett csak, amelynek peremén csak némi pirosas-vörösös, enyhén rozsdás elszineződés tanúskodott arról, hogy nem is olyan régen valami lé lötyögött benne, amely valamennyivel "sűrűbb" volt, mint amit a bortól meg lehetett volna szokni. Richard csak elmerengve hallgatta Vajákos Henry magyarázatát, egyelőre csak elraktározva az információkat, amelyeket majd a későbbiekben használhat, miközben keze erősen és konokul markolódott a kék kristályokkal teli zacskó köré, amely a zsebében lapult. El se hitte, hogy már megint ilyen hülyeségbe sodródott. Nem volt elég a Londoni vihar, ahol szintúgy ott volt Thomas - bár akkor még nem nagyon mutatkoztak be egymásnak, a későbbi iszogatás emléke meg eléggé elmosódott ahhoz, hogy az ilyeneket elfelejtse, hála a whiskey-nek - de most még egy másik őrült bandával került szembe. Nem tudta, hogy ebből a slamasztikából még is, hogyan fog kimászni, de remélte, hogy ugyanolyan bravúrosan oldják meg, mint az előzőt. Igaz, most nem volt velük a nő, aki olyan kecsesen dobálta volna az ellenfélhez a különböző tárgyakat és venné át a vezető szerepet, de hát nem is volt törvényszerű, hogy újra összefussanak. Talán így is volt a legjobb... Merengéséből Thomas búcsúzkodása rángatta ki, aki esküdözött, hogy Londonban újra kapcsolatba kerülhetnek, addig Ő is végez némi kutakodást a háza tájékán, és hát nem volt túl sok választása, semmint hogy ideiglenesen megbízzon a férfiban.
- Értettem, Mr. Crow. Sok sikert a kis magánakciójához. Én nekem még itt kell maradnom. Azért jöttem Westbay-be, hogy kiderítsem az öngyilkosságot és addig maradok, míg az ügy végére nem járok. Akkor hát, majd beszélünk Londonban.
Búcsúzott el Ő is a férfitől, aki gyorsan tovább is állt, egyedül hagyva Richard-ot a félig őrült Vajákossal, pár halott kultistával és egyel, aki ott pihegett a lábánál. Tekintete az égre vándorolt, mintha onnan várt volna némi sugallatot, de egyelőre nem jött le semmilyen múzsa hogy kisegítse őt. Vissza kellett térnie az őrsre, össze szedni az információkat, és kihallgatni a kultistát, hogy elárulja, hol lesznek a többiek és milyen rituálékra lehet még számítani. Bár örült volna annak, hogy ha a fiú, akit visszaküldött az örsre ténylegesen küldött volna erősítést, de mivel a helyi kollégák nem bukkantak fel, így úgy vette, hogy a fiú ignorálta a kérését/parancsát.
- Igyekszem a jelentésemet úgy megírni, hogy magát kihagyjam belőle, Henry. Nem hinném, hogy az említésével járó fokozott figyelem jót tenne az egészségének...és mentális épségének. Azt javaslom, hogy egy ideig szívódjon fel, húzza meg magát. Ha a kultisták rájönnek, hogy maga is segített, akkor megtalálhatják magát és eltehetik láb alól, amit meg én nem akarnék. A további szépeket magának és remélhetőleg nemsokára már az újságban olvashatja, hogy a helyi rendőrség lekapcsolta a bolondokat. Ahogy hallottam, a Times szívesen lehozza ezeket a híreket...
Tett egy utalást az MI-0 hivatalos szócsövére, bár Henry erről egyáltalán nem tudhatott, legalábbis nem hitte volna, hogy Cross vele is felvette a kapcsolatot. Még megvárva, hogy a férfinak van-e bármilyen hozzáfűzni valója, aztán felkarolta a megbilincselt kultistát, pár határozott pofonnal térítve észhez és maga előtt terelve indult vissza a kapitányság felé...

36[Rejtély] Rokol Gyermekei - Page 2 Empty Re: [Rejtély] Rokol Gyermekei Szer. Ápr. 01, 2020 11:38 am

Admin

Admin

Fény derült a rejtélyes öngyilkosságokra!

"A Scotland Yard a tegnapi nap folyamán rajta ütött West Bay település közelében egy sátánista szekta tagjain, azokat kivétel nélkül semlegesítette vagy letartóztatta. A hatósági értesítés szerint a szekta házilag kotyvasztott főzete, egy Dél-Amerikából származó növény nedve lehetett felelős azokért a különös, megmagyarázhatatlan öngyilkosságokért, melyek hullámként söpörtek végig egész Dél-Anglián. A hallucinogén főzetet a Scotland Yard lefoglalta, az illetékesek ellen jogi eljárás indult."

- The London Times, AD 1886. Kilencedik hó 23. napja


Ellenség a soraink között!


"Az Arkhami Rendőrkapitányság péntek hajnalban lecsapott egy rejtőző, elszigetelt kultuszra, akik a Massachusetts-szerte felbukkanó, rejtélyes öngyilkosságokkal hozhatóak összefüggésbe. Névtelen források szerint a helyszínen emberi maradványokat, köztük eltűnt gyermekek holttestét találták egy embernagyságú, pogány bálvány előtt, valamint több hordónyi ismeretlen folyadékot. A Miskatonic Egyetem természettudományi tanszékének egészségügyi fakultása azt nyilatkozta az anyag vélhetően a kokain egy kémiailag módosított, erősen pszichoaktív változata, amely terrort és szuicidumot okozhat. A városunk lakosai között rejtőző kultusz tagjairól következő heti számunkban különkiadást olvashatnak."

- The Arkham Gazette, 1886. évi 42. szám

Mr. Cross letette maga elé a két újságot és óvatosan belekortyolt a porceláncsészében lötyögő kávéba.
- Úgy tűnik a tengeren túl szókimondóbbak voltak. Felteszem a Gazette még nem áll a megfelelő testület irányítása alatt.
Ms. Andrieczkij alig egy pillantást vetett a rovatokra, aztán pedánsan összehajtogatta mindkét újságot és egy fiókba süllyesztette. Mr. Cross elgondolkodva forgatta a csészét a kezében.
- Ráadásul ezúttal is Thomas Crow és Richard MacCallan voltak azok, akik elejét vették a további katasztrófának. Pont, ahogyan megjósolta, kisasszony.
A nő hátradobta szinte fehér haját és leült az íróasztal sarkára.
- El fognak jönni. Nincs más választásuk, a Másik Világ már megtalálta őket.
- Óh, ebben nem kételkedem. - mosolyodott el a férfi. - Mi van Amerikában? Küldött már értesítést az ügyről Salem?
Ms. Andrieczkij bólintott.
- Gondatlanok voltak. De intézkednek. Nemsokára megkeresek mindhármukat. Listert, Shackleyt és Cartert.
Mr. Cross bólintott és elégedetten visszatette a kávéscsészét az alátétre.
- Remek. Úgy tűnt ez sem az a szombat, amelyik elpusztítja a világot.


Gratulálok mindenkinek, aki teljesítette a küldetést! Nem volt könnyű kör, köszönöm a kitartást mindazoknak, akik elejétől a végéig velünk voltak ezen a kalandon. Sajnos a beígért egy extra kört le kell csippentenem, így Randy kérdése és Adam kutakodása is válasz nélkül marad, de ne csüggedjen senki, későbbi játékok során lesz alkalom ezeket a szálakat elvarrni. Minden játékos jutalma 400 TP, valamint a következő apróságok:

Thomas, Richard, Adam:

Poszt-trauma - Vér
A karakterek idegrendszert próbáló dolgokat láttak, megcsonkított halottaktól kezdve vérivó kannibálokig. Ezek az emlékek a vér látványára és illatára előtörhetnek (kockadobástól függően), paranoiát, idegességet vagy akár egyenesen sokkos állapotot is okozva. Ilyenkor a játékos köteles a mesélő által meghatározott módon megélni az elmebaj hatását míg ki nem gyógyul belőle.

Rossz emlékek
A karakter tapasztalatot szerzett az okkult kultuszokkal kapcsolatban, így könnyebben felismeri a nyomaikat. Játékok alatt kérheti a mesélőt, hogy egy-egy helyszínről árulja el, ha kultisták jártak ott (mesélőtől függő részletességgel).

Randolph, Seymour:

Insomnia
A karakterek tetemes időt töltöttek az Álomföldek felfedezésével, az idegen világ azonban ébren is rajtuk hagyta a nyomát. Minden játék elején esély van rá, hogy a karakter nyugtalanul aludt előző éjszaka, így kialvatlan, szétszórt, ingerült lehet, esetleg nem vesz észre mások számára jól látható jeleket. Ilyenkor a játékos köteles a mesélő által meghatározott módon megélni az elmebaj hatását míg ki nem gyógyul belőle.

Portál - Álomföldek
A karakter megtanulta, hogyan tud egy bizonyos módszerrel akaratlagosan álomba merülni és átlépni a rejtélyes Álomföldekre, akár puszta szórakozás céljából, de akár ismerkedhet annak lakosaival, a segítségüket is kérve.

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.